Textus

2023.07.30.

FELHŐK

Bár lógott az eső lába, mondtam anyámnak, hogy lemegyek a tóhoz, mert kódorogni támadt kedvem. Szombaton kora este a tónál gyülekeztek a srácok, bőgették a motort, hozták a JBL hangfalakat meg a sört. Néha sikerült pár cigit nyugalomban elszívni, és kihámozni a hanyagul odavetett beszámolókból, ki hogyan próbálja meg kerülni a munkát, vagy hogy meddig jutott aktuális barátnőjével, történt-e valami a nyaknál lejjebb. Emlékszem, a tetkós Eszti mindig azt mondta, egyedül az igazság kussolt ott esténként. Én oké voltam, a kevesek egyike, akik tudták, hol van az a bizonyos tetkó Esztin.

Félúton járhattam, amikor hozzám csapódott Törőcsik Peti. Őt az tette híressé, hogy a felnőtt bátyja pár éve eltűnt az árnyalesi erdőben. Szakadt ingét és farmerját egy fűzfa alatt találták meg, a teste nem volt sehol. Azt is mondták, hogy Amerikába ment, mint Szvidrigajlov abban az orosz regényben. A flúgos Törőcsik Peti most azzal jött, hogy kísérjem el a Névtelen Szovjet Katona sírjához, és csináljak róla meg a legújabb cipőjéről egy fotót a netre. Egy ötágú csillag volt a cipőn, ahogyan a síremléken is. Boldog és egyszerre valahogy nyomorult képe láttán beleegyeztem a dologba, és a tó helyett felbattyogtunk az erdei dombra, ahol egy tisztáson árválkodott a szóban forgó emlékmű düledező betonkeresztje. Peti átadta a mobilját és a fejfa mellé guggolt, majd úgy pózolt és mutogatott a kezével, mint a menő rapperek, akiknek egyszerre jött be élet és az agyhalál. Nyomtam pár fotót Petiről, közelről is, autofókusszal, hogy jól látszódjon  pólóján és a cipőjén is a márkajelzés. Nekem csak egy széttaposott Tisza csukám volt, de akkor még abban a meggyőződésben éltem, hogy ez sokkal menőbb, mint a Petié, meg amúgy is, anyám szerint a hazai gyártókat kell támogatni a zsebpénzemmel. Amíg Peti különböző filterekkel vacakolt a telefonján, hogy a véraláfutásokat eltüntesse az arcáról, én kedvenc időtöltésemnek hódolva a felhőket bámultam, amelyek szürkén és éhesen tornyosulni kezdtek a domb felett. Az jutott eszembe, ha belénk vágna egy villám, lehet, hogy csak a cipőnk alapján tudnának azonosítani. Akkor aztán rohadtul jelentéktelenné válna a sok pózolás, meg Peti háromszázhúsz követője a TikTokon, akiknek kilencven százalékát egy csótányevős meg egy vodkahányós videóval szerezte. Anyám tuti kiborulna, ha megtudná, hogy kikövettük az életet, gondoltam, és holtáig hibáztatná magát, hogy miért engedett el aznap délután. Apám halálakor is kibukott rendesen, pedig azt csak apró, burjánzó sejtcsomók okozták. De legalább volt idejük elbúcsúzni egymástól. Szenvedni sok idő, búcsúzni kevés, de mégis valami. A villámcsapás erre nem ad esélyt.

Húzzunk a rákba, ha nem akarunk elázni, mondtam, de Petinek nem volt kedve hazamenni, hümmögött, téblábolt jobbra-balra, és úgy láttam, arcán az ütésnyomok bíbora egyre mélyebb. A faterodtól fosol, érdeklődtem, erre megmutatta a középső ujját. Pedig bátorítottuk rendesen, mondtuk, majd ha megemberesedik és felszed egy kis izmot, visszaadja az öregnek a kölcsönt. Valami együttérzés okán egyszer felolvastam neki egy Charles Bukowski könyvből, hátha motivációt nyer belőle, vagy legalább felfogja, nem ő az egyedüli lúzer a világon. Ahogy most a képét elnéztem, úgy voltam vele, Peti nem az a típus, akit az irodalom fog megmenteni.

A felhők  monumentális, fekete koronggá gyűltek össze felettünk, mint abban a régi, Függetlenség napja című sci-fiben az idegen űrhajók. Úgy éreztem, csak perceink vannak a menekülésre, aztán megnyílik odafent a pokol. Füleltem, hogy a tó irányából hallom-e valamelyik unásig ismételt hip-hop sláger basszusát, de csak a levegő pattanásig feszült töltését éreztem a dobhártyámon. Menjünk, mondtam megint, ha elázik az új cipőd, faszulsz majd otthon. Peti gyilkos indulattal pillantott rám. Azt gondoltam, ha lenne nála fegyver, most tuti ellenem fordítaná. Mintha gyengeelméjűvel lenne dolgom, békülékenyen odaléptem hozzá, és megkérdeztem, jól sikerültek-e a fotók. Azonnal elszállt belőle a harag, és mutatni kezdte a telefonját. A képernyőt bámultam, amíg Peti vékony ujjai a képeket görgették. Először azt hittem, rosszul látok. Nem tudtam nem észrevenni néhány olyan bizalmas és bizarr képet, amelyeket biztosan nem a nyilvánosságnak szánt. Zavarba jöttem, és ő is. Zsebrevágta a mobilt és elfordult, de már késő volt.

Hosszasan, szótlanul nézte a robbanás előtt álló sötét eget. Amikor megszólalt, a hangja rekedt volt, mintha lenyelt volna valami szárazat. Te nagymenő, mondta, vajon melyikünk örege van jobb helyen? Az enyém itt lent a szarban, vagy a tiéd odafent? Sosem gondoltam apámra úgy, hogy “odafent” tartózkodna. Mindig inkább az volt az érzésem, a földben van, a lépteim alatt, akárhová is megyek. Már nem törődtem az ilyesféle kérdésekkel, úgyhogy csak bicentettem és némán elindultam hazafelé. Amikor megdördült az ég és az arcomat meg a hátamat csapdosni kezdte az eső, már futottam is, vissza se néztem. Rohantam haza puha kezű, árva anyámhoz.